Rablás uzsonnára



Fülszöveg:

Mi ​késztethet arra öt nyugdíjast, hogy úgy döntsenek: bűnözőnek állnak?
Märtha és barátai egy idősek otthonában élnek, ám az intézmény egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a reklámban bemutatták. Se finom ételek, se szórakozás, se szabad levegő, a vezetőség legfőbb jelszava ugyanis a takarékosság.
Egy börtönéletről szóló dokumentumfilm megtekintése után a társaság felháborodva állapítja meg, hogy a raboknak bizony sokkal jobb soruk van, mint nekik. Elhatározzák hát, hogy bűnözőnek állnak, és ha törik, ha szakad, börtönbe fognak kerülni. De előtte azért kiélvezik kicsit az életet!
Megszöknek az otthonból, és beveszik magukat egy luxushotelbe. Kihasználva azt, hogy aki járókerettel közlekedik, soha nem gyanúsítják semmivel, merész tervet szőnek a hotel gazdag vendégeinek megkopasztására, majd szóba kerülnek a közeli múzeum festményei is… És ez még csak a kezdet!
Könnyed és szórakoztató krimikomédia mindazoknak, akik tudják, hogy az életben nem a kor számít, hanem a jókedv, a kezdeményezőkészség, no meg az áfonyalikőr.

Véleményem:

Elég sokáig húztam ennek a könyvnek a kiolvasását, és sajnos ezt csak részben magyarázza, hogy kevés időm volt olvasni. De akkor haladjunk sorjában, mi is a helyzet ezzel a regénnyel.

Először is, gondolom mindenkinek feltűnt, hogy a borító kialakítása igencsak hajaz a Backman-könyvek külsejére. Ez alapján a hétköznapi olvasó jogosan remélheti, hogy műfajában, stílusában hasonló művet tart a kezében, és bátran szalad vele a kasszához. Én is így tettem, de azért túlságosan nem éltem bele magam a dologba, nehogy nagy koppanás legyen a vége.

Maga a történet egy jópofa ötleten alapul, hiszen azért nem túl gyakori, hogy kedves, nyugdíjas bűnözőkről olvashatunk. Számomra mondjuk a könyv első bakija éppen az volt, hogy mindjárt öt főszereplőt is kapunk. Úgy éreztem, mivel ennyire sokan vannak, a karakterek nem tudnak rendesen kibontakozni, csak olyan tessék-lássék módon. A másik dolog, amit kicsit nehezen emésztettem meg, a párbeszédek néhol bugyuta egyszerűsége volt. Nyilván nem cél, hogy összehasonlítsam ezt a könyvet Ove-val vagy a Nagymamámmal, de az a fanyar irónia, amit ott nagyon szerettem, itt nem annyira jellemző.


Az öt főhős közül valamennyire kiemelkedik Märtha alakja, aki az egész bűnözői karrier értelmi szerzője, de vele is az volt a bajom, hogy nem igazán tudtam eldönteni, milyen is valójában. Alapvetően jószívű, talpraesett és okos, de ennek sokszor ellentmondtak a nagyon gyerekes és idegesítő megnyilvánulásai.

Szerencsére azért pozitívumok is akadtak szép számmal, nekem nagyon tetszett, amikor az öregek tervezgették a bűncselekményeiket, és persze a humoros részekbe ágyazva megjelenik némi társadalom-kritika is, főleg azzal kapcsolatban, ahogyan az emberek az öregségről, az öregekhez „illő” viselkedésről gondolkodnak. Egyszer-kétszer fel is nevettem olvasás közben, de úgy érzem, nem elégszer, mert ebben a sztoriban sokkal több potenciál lett volna.

Az öt nyugdíjason kívül persze más szereplők is felbukkannak a könyvben, a kedvencem az idősek otthonában dolgozó Barbro nővér volt, aki mindvégig arról ábrándozik, hogyan csábítja el és láncolja magához végérvényesen az otthon igazgatóját. A többiek inkább a felejthető kategóriába esnek, a bűncselekmények után nyomozó rendőrök közül például a regény végéig nem tudtam eldönteni, melyikük melyik.

Végül is meg tudtam emészteni, és még szórakoztatott is az esetek nagy százalékában, de valahogy tényleg az a gondom, hogy sok tekintetben csak majdnem sikerültek a dolgok. A sztori felépített kerek egész volt, de sokkal nagyobb hangsúlyt lehetett volna helyezni az apróságokra, a jellemek kidolgozásárasa vagy a szöveg stílusára. Szóval nem mondom, hogy megbántam, de sajnos nem fog mély nyomokat hagyni bennem.

Értékelésem: 5/3,5

Kinek ajánlom?

Azoknak, akik szeretik a könnyed, humoros krimi-sztorikat, vagy azoknak, akik szeretnének kirabolni egy múzeumot, és ötleteket keresnek, hogyan fogjanak hozzá. :)

Megjegyzések