Lányok csöndje

Fülszöveg:

Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten, 

de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!

Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM! 

A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában.

Véleményem:

Ez a regény, mint minden-a fülszövege alapján ígéretes-disztópia, már akkor a kívánságlistámra került, amikor először hallottam róla. A kiadónak köszönhetően lehetőségem volt már a hivatalos megjelenés előtt elolvasni, aminek én nagyon örültem, a fejlődéstan tételeim már kevésbé, amiket tanulnom kellett volna, de hát ez van akkor, ha az ember lánya letehetetlen könyvet vesz a kezébe. De hogy mi is ez a könyv? Egy sötét, borús vízió egy szigorúan szabályozott, patriarchális társadalomról, ahol a lányok és nők először az apjuk, majd férjeik tulajdonai, és ahol mindenki csak addig értékes, amíg betölti a számára kijelölt feladatát.

Maga a regény váltott szemszögből, egész pontosan négy fiatal lány elbeszélésén keresztül mutatja be a történteket. Kezdetben megismerkedünk az írónő által felépített világgal és társadalommal, és azokkal a szabályokkal, melyek alapján ez a társadalom berendezkedett. Nem tudni, hol járunk térben és időben, csak annyit, hogy a cselekmény egy szigeten játszódik, ahová az istenként dicsőített Ősök annak idején az Óföldről érkeztek. Az Ófölddel kapcsolatban szintén nem sok minden derül ki, suttognak tüzekről, ragályról és egyéb szörnyűségekről, ami miatt új hazát kellett találni. A társadalom vezetői az úgynevezett vándorok, azok a kivételezett helyzetben lévő férfiak, akik vissza-visszajárnak az Óföldre, és meghozzák a családok életét érintő fontosabb döntéseket. A történet egyik főhőse, Vanessa, éppen egy ilyen vándor lánya.

"A szigeten Isten tisztelete majdnem olyan haszontalan, mint a nap imádata: imák és könyörgések nem használnak egyiküknél sem. Isten hatalmas és elérhetetlen, egy teremtő, akinek már nincs mit teremtenie, egy atya, aki már évekkel ezelőtt elvesztette érdeklődését a gyermekei iránt. Az Ősök, az új világ megtalálói figyelik és őrzik azokat, akik ma a szigeten élnek. Az ő erős karjaik tárulnak fel az emberek előtt, amint azok belépnek a mennyek kapuján vagy azok taszítják le az arra kárhozottakat az örök sötétségbe."

Persze önmagában ez a zord és szigorú berendezkedés elég lenne ahhoz, hogy fullasztónak érezzük a történetet, de igazán akkor kúszik a csontjaink alá az iszonyat, amikor lassan és nagyon burkoltan kiderül, mi folyik pontosan a családokon belül. Apránként rádöbbenünk arra, hogyan is zajlik a lányok párválasztása rögtön a nővé érésük után, illetve, hogy addig  milyen beteges, ambivalens kapcsolatban élnek a saját apjukkal. Amint termékennyé válnak, az elsődleges feladatuk a szülés lesz, ami természetes módon sok kislány-feleség számára rémisztő dolog. A történet egy másik elbeszélője, Amanda éppen első gyermekét várja, az ő visszaemlékezései alapján tudjuk meg, hogyan is zajlik a férjek kiválasztása a termékenység nyarán.

Érdekes engedménye ennek a társadalomnak, hogy a még terméketlen lányok minden nyarat teljesen szabadon tölthetnek, falkákba verődve, akár a kis vadállatok. Ilyenkor a gyerekek szinte azt tehetnek, amit csak akarnak, hogy ősszel aztán újra visszatérjenek családjukhoz, mintha mi sem történt volna. Persze ezt a látszólagos szabadságot sem érezzük igazán helyénvalónak, hiszen ugyanannak az éremnek, a gyerekek bántalmazásának/elhanyagolásának egy másik oldala.

Szinte magától értetődő, hogy ebbe a történetbe elkél egy hős, aki megpróbál kiállni az elnyomottakért és változtatni a rendszeren: ez a hős lesz a fülszövegben is említett Janey, aki minden létező módon-még saját teste sanyargatásával is-igyekszik lázadni a fennálló működés ellen, és minél több lányt rávenni arra, hogy merjenek kérdéseket feltenni és elgondolkodni azon, vajon mennyire természetes és magától értetődő az a mód, ahogyan élnek. Hitének és bátorságának köszönhetően egyre többen állnak mellé, a kérdés csupán az, hogy elég lesz-e ez a felnőttek kegyetlensége és ostobasága ellen.

Ahogy fentebb írtam, iszonyatos, ugyanakkor tagadhatatlanul zseniális, ahogyan az erőszak titokzatosságát, kimondhatatlanságát, illetve az áldozatok szégyenét ábrázolja a szerző. De még zseniálisabb, hogy egy disztópiába csomagolva nagyon is valós és létező problémákra hívja fel a figyelmet. A regényben megfogalmazott folyamatok, a lányok érzései és viszonyulása a bántalmazáshoz sajnos tragikusan ismerős lehet mindenki számára, akik találkoztak már az erőszakban érintett személyekkel.

"Senki sem segített, senki sem mentett meg. Olyan hétköznapivá vált az egész, mint ahogy felvesszük a cipőnket vagy arcot mosunk. És mégis minden alkalommal, amikor lefeküdtem, eszembe jutott az első alkalom, megdermedtem, remegtem, sírva bámultam a plafont, és ő még csak észre sem vette. Aztán rájöttem, hogy másokkal is ez történik – ennek kell történnie, és ez nem büntetés, csak a dolgok rendje."

Az biztos, hogy a disztópiák terén ez a regény erős kezdés így 2018-ban. Érteni véltem, miért hasonlítják Atwood-hoz, bár mellette Teller Semmije vagy Goldingtól A Legyek ura ugyanúgy eszembe jutott olvasás közben. Melamed nagyon jól adagolja az információkat és növeli a feszültséget, gyakorlatilag a 80. oldal után már nem tudtam letenni, annyira akartam tudni, mi lesz ezekkel a végtelenül bátor lányokkal, akik fiatal koruk ellenére kétségbe merték vonni, hogy egy látszólag jól működő társadalom valóban jó-e, és hogy biztosan igaz-e minden, csak azért, mert a felnőttek állítják. Szerettem volna szorosan átölelni és megvigasztalni ezeket a lányokat, és velük együtt magamat is, és hinni, hogy egyszer majd eljön az a világ, ahol az erősek megvédik a gyengéket, a felnőttek pedig a gyermekeket.

A könyvet köszönöm szépen az Athenaeum Kiadónak!

Értékelésem: 5/5
Kinek ajánlom? Mondanám, hogy disztópia-rajongóknak, de igazából nem csupán nekik. Hanem mindenkinek, akit érdekelnek a társadalmi kérdések és problémák, valamint akik szeretik az árnyalatokban gazdag lélektani regényeket.