Minden szív kaput nyit

Fülszöveg:

Eleanor ​West otthona csellengő gyerekek számára. 

Házalók, látogatók, vizsgálók kíméljenek!

A gyerekek hajlamosak eltünedezni, ha adja magát a lehetőség. Átlépnek a szekrény hátulján, becsusszannak egy tükörbe, beesnek a nyúl üregébe, vagy egy vén kútba, hogy aztán egy merőben más helyen bukkanjanak elő.

De a mágikus vidékek már semmi hasznát nem látják azoknak a gyerekeknek, akikből kifacsarták a csodát.

Nancy is utazott egyszer, aztán visszaküldték. Viszont mindaz, amit átélt a túloldalon… az ilyesmi megváltoztatja az embert. A West kisasszony gondjaira bízott gyerekek nagyon is meg tudják érteni. Ugyanis mindnyájan keresik a visszautat saját fantasztikus világukba.

Nancy érkezése azonban komoly változást hoz az Otthonba. Valamiféle sötétség ólálkodik a sarkok mögött, és amikor elszabadul a pokol, Nancy és újdonsült iskolatársai lesznek azok, akiknek a rejtély végére kell járnia.

Kerül, amibe kerül.

Véleményem:

Rettenetesen vártam ezt a könyvet, pedig nem volt rá különösebb okom, mint a csábító fülszöveg és az a megmagyarázhatatlan erő, ami vonzott hozzá. Ilyenkor persze mindig kétesélyes a dolog: vagy hatalmas bukta és csalódás a vége, vagy pedig beüt a csoda, és azt érzem, olyan könyvet olvasok, amit mintha személy szerint nekem írtak volna. Szerencsére ez most a második forgatókönyv szerint alakult.

Maga a történet elég rövidke a 160 oldalával, de annál tartalmasabb. Ahogy a fülszövegből is kiderül, egy bentlakásos iskolában játszódik, ahová olyan gyerekek kerülnek, akik egyszer már jártak egy másik világban, csak valamiért visszakerültek a hétköznapokba, és most nem találják a helyüket. Az iskola vezetője, Eleanor maga is kaput nyitott egyszer saját igazi otthonába, ezért pontosan érti azt a végtelen fájdalmat és magányosságot, amit ezek a kitaszított fiatalok éreznek. Nem is kecsegteti őket hiú reménnyel: könnyen meglehet, hogy soha többé nem találják meg a visszavezető utat, így az egyetlen céljuk az maradhat, hogy valahogy megpróbáljanak túlélni és továbblépni ezzel a hihetetlen ürességgel a szívükben.

"Mert a remény olyan kés, ami átmetszi a világok alapzatát is."

A történet főszereplője, Nancy például a Holtak Birodalmában járt, visszatérve tehát nem csak azzal kell megküzdenie, hogy nem érzi otthon magát, de még a puszta létezéssel is, ami ellen minden porcikája tiltakozik. Próbál ugyan beilleszkedni új társai közé, de valójában csak ideig-óráig képesek egymás szenvedésén enyhíteni, hiszen mindannyian sérültek, furcsák és elveszettek, akiknek esélyük sem lenne boldogulni a hétköznapi világban vagy a családjuk közelében.

"Tizenkét évesek voltunk, semmiben sem voltunk biztosak. Úgyhogy átléptünk. Egy lápvilágra érkeztünk, amely a végtelenségbe nyúlt a hegyek és a haragos tenger között. És az ég! Még soha nem láttam ennyi csillagot korábban, vagy ilyen észbontóan vörös holdat. Az ajtó bevágódott mögöttünk. Akkor sem térhettünk volna vissza, ha akarunk, de nem is akartunk. Tizenkét évesek voltunk. Akkor is elmentünk volna világot látni, ha belehalunk."

Eleinte kérdéses volt számomra, hogy a horror-vonal hogyan fog bekerülni a történetbe, de ezt sem kell nélkülöznünk, amikor egy titokzatos támadó elkezdi meggyilkolni az iskola lakóit. És persze ezt se úgy képzeljük el, hogy egyszer csak elkezdődik az ijesztgetés és hentelés, hiszen ezek az elemek is végtelenül finoman és stílusosan épülnek az egyébként is nagyon sötét hangulatú kisregénybe. A lezárás tulajdonképpen bennem nem okozott hiányérzetet, azt is elfogadnám, ha így lenne kerek egész a történet, de szerencsére még további két kötetet várhatunk, hogy jobban megismerjük a csellengő gyerekeket.

Tényleg akkora hatással volt rám minden sora, hogy nagyon nehéz összefüggően és értelmesen leírni, pontosan mit is szerettem benne annyira. Egyrészt nagyon mély azonosságot érzek ezekkel a gyerekekkel és a fájdalmukkal, akik valaha az életben megtapasztaltak egy másik világot és valóságot, amiből kiszakadva csak üresség maradt bennük. Nagyon tetszik az is, hogy ez az alaphelyzet kellőképpen szimbolikus ahhoz, hogy bármit bele lehessen látni, bármilyen veszteséget vagy magányosságot, hiszen nem az a fontos, hogy konkrétan milyen kontextusban kerül elő az érzés, hanem az, hogy valószínűleg mindenki átélte már. Nagyon szerettem azt a borús, sötét, mégis gyönyörű atmoszférát, amit teremtett, ami egyszerre készteti az embert emlékezésre és önreflexióra. Imádtam, ahogy az írónő játszik a műfajokkal, hiszen a horror vagy a fantasy éppúgy természetes építőeleme ennek a történetnek, mint az ösztöneinkhez visszanyúló danse macabre.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy maga a szöveg gyönyörűséges és kifejező, és bár nem olvastam eredetiben, biztos vagyok benne, hogy ebben nagy szerepe volt Miks-Rédai Viktória fordítói munkájának. Teljesen egyértelműen kedvenc lett, szépen elfoglalta a helyét abban a sorban, ahol Neil Gaiman, Philip Pullman és Peter S. Beagle már jó ideje dolgozik azon, hogy megnyissa az én ajtómat, amin keresztül egyszer hazajutok.

(És nem nagyon szoktam ilyet csinálni, de határozottan ajánlom mellé a Theatre of Tragedy - A Distance There Is című számát)

Értékelésem: 5/5
Kinek ajánlom? Minden csellengő gyereknek, azoknak is, akik már elfelejtették, hogy valaha azok voltak.